Rettegve hagyta, hogy a vén dryad gyökerei közé vonja, s elrejtse a terjedő dolog elől. A dracok rájuk találtak, s szülei élete a szeme előtt tűnt el, míg egy kar fel nem ragadta, hogy magával vigye, megborzolva szőkésfehér üstökét, hogy nagyszerű fogás vagy. Csapkodott, sikított, s végül egy harapás mellett döntött, a tenyérbe, így az elengedte fájdalmában, s ő csak futott, míg tudott. Dryad-csoport még állt, de a tűz egyre jobban közeledett feléjük, s ő kétségbeesetten szaladt mégis feléjük, mert sosem tudta elhinni, hogy nekik bajuk eshet.
Tévedett. Érezte, ahogy a gyengéden körbecsavaró gyökérből lassan kimegy a mozgás, ahogy az élet is távozott belőle, majd hallott egy nagy dobbanást, s hogy újra karok ragadják ki a földből.
Az új otthon
Nem hitt az új jövevényeknek, hogy nem esik majd bajuk, addigra már elvesztette az idő fonalát, hány nap, vagy esetleg év telt el, hogy szüleit és legjobb barátait, a dryadokat elveszítette. Csak egy kis magot szorongat, az az egy maradt nála, még a gyökerek közül szedte ki, mikor elragadták. Emlék, tőlük.
S ezt akkor sem engedte elvenni, amikor a megint újak mondták, hogy most már minden rendben lesz. Látott már eleget, hogy ne higgyen nekik, menekülni a sérülése miatt nem tudott, és már nem is akart.
Akik azonban jöttek, hogy beszélgessenek vele, valóban aranyosak voltak. Szüleire emlékeztette, arra a szeretetre, ami közöttük volt. Éppen ezért, amikor el akartak menni, akkor hozzájuk ért, hogy ugye ő is mehet velük?