Jaxon Skalbeck

    Az eszmélés pillanata ködös, nem hoz magával semmit a bizonytalanságon kívül. Lassan tudatosul bennem, hogy a saját ziháló, sípoló lélegzetemet hallom. Ezzel együtt kíméletlenül tolakszik előtérbe a teljes testemet átjáró fájdalom. Minden porcikámra rácsavarodik valamiféle kín. Az oldalam tompán lüktet, a jobb mellső lábamban és a bal szárnyamban éles hasogató fájdalom állandósul, az orrom mintha égne, a kiszáradt szám tele van porral, homokkal, vagy valami mással.
Fogalmam sincsen róla, mióta fekszem az omlás törmeléke között a törött bal szárnyamon.
Az omlás…
Hirtelen hasít belém a pánik, az izmaim megfeszülnek, de csak harmadszorra sikerül talpra küzdenem magam. A patáim alatt csikorognak a kövek, ahogy felállok, színes karikák lobbannak a szemem elé, és azt hiszem töredék pillanatokra olykor elveszten az eszméletem, mert minden ilyen kieső másodperc után újra meg kell küzdenem a talpon maradásért.
Örrökkévalóságnak tűnik a suta ugrálással színesített bicegés, amivel igyekszem visszajutni a barlangba épített pihenőhöz. Nem vagyok képes terhelni a jobb mellső lábam, a máskor fényes és rendezett szárnytollaim kuszán és törötten vonszolom magam után a feldúlt talajon, míg az ép jobb szárnyamat csak annyira tárom ki, hogy segítsen az egyensúlyozásban.
Nem csak a csapat többi tagját, de Yeseniat sem találom, nem érzem sehol…
Tudtam mit fogok látni a bejárat helyén, de a tökéletesen egymásra záródó sziklák rengetege mégis mellbe vág.
A hívó nyerítés fájdalmas kétségbeeséssel szakad fel a torkomból, szinte az apró gombóccá zsugorodott gyomromból érzem megszületni.
A gyász fájdalma, a fizikai kín, a veszteség csontba maró bizonyossága és a bűntudat keserűsége olyan intenzitással dübörög bennem, hogy úgy érzem, szétfeszíti a bordáimat, a koponyámat, és nincs ami enyhítse…
Ez a rádöbbenés hirtelen villámlik végig rajtam, felkapom a fejem, mintha az segíthetne. Zavart, dühös és ijedt voltam, csakis ez lehet az oka, hogy eddig nem vettem észre, hogy teljesen egyedül maradtam. A bennem ordító kietlen csendtől azonnal fázni kezdek. Ráz a hideg, miközben a tudatommal kinyúlok, tapogatok a többiek után. A közös tudat, ami mindig megnyugtató, meleg puhasággal ölelt körbe, nincsen sehol. Sivár, hideg, kietlen pusztaságot hagyott maga után, én pedig biztos vagyok benne, hogy meghaltam, itt valami tévedés, valami hiba történt, ez nem lehetséges...
Lassan érzem a torkomban az égető érzést, a kétségbeesett hívó nyerítés rekedt hörgéssé tompul, én pedig lehajtom a fejem, és reménykedem, hogy vége lesz. Mostmár mindjárt vége kell, hogy legyen…
Ekkor mintegy válaszként a nyakam bal oldalán végigsimít egy tincs, ahogy a sörényemből a fölre hullik. Ezt újabb és újabb tincsek követik, míg végül egy szál sem marad belőle. Fel sem tűnik… Néma, döbbent borzalommal figyelem a csomókban hulló, fényes füstszürke tollakat, és ahogy kifeszítem az ép szárnyamat, morbid hóesésnek tűnik a rám záporzó tollpihék forgataga.
Oldalra fordítom a fejem, csak hogy megbizonyosodjak róla, a farkamon sem maradt egyetlen szőrszál sem, cserébe természetellenesen hosszúra nyúlt, mint egy ostor.
A sötétszürke szőrszálak lassú, ám megállíthatatlan és egyenletes tempóban fakulnak mindenütt a testemen, míg végül a fülem hegyétől a patáimig elveszítem minden színemet. Nem elegánsan vagyok fehér. Távolról sem. Egészségtelenül seszínű, piszkosnak ható ez az árnyalat, mintha egyszerűen a puszta létezésből fakultam volna ki.
Érzem, ahogy a bőröm veszít a ruganyosságából, kényelmetlenül ráfeszül a koponyámra, a bordáimra, a fülkagylóim pedig teljesen visszahúzódnak, míg nem marad belük semmi, ami takarja a hallójárataimat. Egyszerre érzem és hallom az ízületek, a csontok ropogását, és – én sem értem hogyan - újra képes vagyok mozgatni a bal szárnyamat is. Próbaképpen kitárom mindkettőt, és a piszkosfehér, immár bőrlebenyes szárnyak hangos csattanással feszülnek ki.
A vérfagyasztó bizonyosság végigrezonál minden sejtemen. Szörnyeteg lettem… Korcs, förtelem, és már nem is számít miért, vagy hogyan.
A bennem tomboló káosz miatt nehezen sikerül felhúznom az egyébként ismerős illúziót, és nem okoz valós megkönnyebbülést az sem, hogy az álcám a régi maradt…



   

    A családja, a népe és Yesenia – senkivel nem tartja a kapcsolatot