Go Round

Távol áll tőlem a mesebeli dzsinnek kívánság teljesítési hajlama, de van egy személy, akinek mindig a rendelkezésére fogok állni. Valószínűleg még ezzel sem tudom begyógyítani a sebet, amit a karmámon ejtettem, de neki elvileg majd jó lesz. Hiszen láthatóan olyan helyzetekbe sodródik, amit egyedül nem valószínű, hogy meg tudna oldani…
- Rendben. - azt nem mondom ki, hogy az idő az nem tőlem függ, mert a megmentését tudom vállalni. A lényeg végülis ez. Meg az, hogy rögtön egy ‘kedves’ régi ismerős jön hozzá, nem egy idegen. Mondtam már, hogy “bassza meg”?
- Siess… - úgy mozog, mintha azt hinné, hogy az idő mellé, még koktélt is adok neki, de én már látom, hogy nem maradt idő a ‘baráti’ viszontlátás ölelésére. Nagyon nem…
Ezért a kezemet sem emelem fel, amikor rám emeli a fegyverét. Váratlanul is ér, mert én inkább pofán verném magamat a történtek fényében. De a fő ok az, hogy nem akarok megmozdulni, és ezzel keresztűzbe kerülni. Ugyanis mindjárt…
Oké, ez tényleg fájhatott…
Nekem viszont kifejezetten jól jön, hogy a fegyveres ‘banditát’ vették célba, és nem a ‘szamaritánust’. Nem pazarlom tovább az értékes másodperceket, hanem lehajolok, és úgy ahogy van a vállamra veszem a testét. Igyekszem nem erővel a hajóba tenni, további sérülést ugyanis nem akarok neki okozni. De sietnem kell, mert a következő lövés, már biztosan az én hátsómat fogja kicifrázni…
Vagy nem… A hajón csattan, de azért még így sem állok neki siratni a fényezést. Berakom, kicsit koccan a feje, aztán beszállok én is. És már suhanunk is…
Most nem lövök vissza, kizárólag a menekülésre koncentrálok. Ha sikerül elhagyni a légkört, akkor már el tudok ugrani. Pardon. El tudunk ugrani… Remélem nem ébred fel a folyamat közben, mert akkor kénytelen leszek ezúttal én fejbe vágni. Még nincs idő az “Igen, én tettem tönkre az életed” vallomásra.
Így maximális sebességgel megyünk, és emelkedünk amennyire csak képes ez a gép. Nem a bolygóközi utazásra tervezték, de azért alkalmas rá. Még a csillapítás is egész… okés.
De természetesen így sem lesz kellemes az ugrás egyikünknek sem. Nem tudtam bekötni, mert azzal értékes másodperceket veszítettünk volna.  És pont az nem volt. A kezemmel viszont próbálom tompítani az őt ért hatásokat, és én is kitámasztom magam a panelen. A fékező erő egy részét tartani tudom, de azért ugrás után összekócolódik a haja rendesen. Egy puklija ebből tuti lesz.
Ettől függetlenül viszont már nem áll semmi sem az utunkba. Most már haza tudom vinni. Az ő otthonába persze. Talán ha így teszek nem akar majd azonnal lelőni. Nem mintha tiltakoznék ellenne…
Ezt a tervet persze még felülírhatja, ha idő előtt ébred. A magam részéről csak letenném, és már el is suhannék, de van egy olyan érzésem, hogy ha már a kerek felem érintetlen maradt, a rám már régóta váró beszélgetést viszont nem fogom megúszni…

Minden bizonnyal segítséget kapok valakitől odafentről, ugyanis annak ellenére sem éri találat a hajómat, hogy sikerült mindenkit felbosszantanom az EMI lövedékekkel. Szinte hallom a cifra káromkodásokat, és az édesanyámra vonatkozó illetlen jelzőket. De én csak lövök tovább, amíg el nem fogy az összes rendfenntartó hajó, és ha valamit küldenek is felém, azt egy ügyes manőverrel kikerülöm. Szerencse… ami valójában nem létezik, mert már régóta nem hiszek benne. Karma viszont van, és az én számlámon van bőven…
Erről viszont ő mit sem sejt. Továbbra sem akarok vele kommunikálni, és köszönetet sem várok. Az nekem elég, ha életben marad, és a törvénynek is a szebbik végén marad. Ám ezzel úgy tűnik, túl sokat kértem a fentiektől…
A radarom ugyanis jelzi, hogy hirtelen növekedni kezdett a távolság a hajóink között. Képet kérek, és akkor észreveszem, hogy nem a hátsó felével érkezett a homokba. Hát még vezetni sem tanult meg rendesen?
- Baszd meg… - mondom magamban, érzéssel és átéléssel, pedig nem szoktam káromkodni. Vagyis alkalomadtán mégis… arra viszont rájövök, hogy nincs idő bosszankodni. Úgyis vissza fogok menni hozzá, hogy segíteni tudjak. Ezzel pedig rövid úton az is ki fog derülni, hogy ki vagyok. De jó…
- Csak nyugi. Van egy kis időd, és mindjárt odaérek segíteni. - lehet, hogy nem is ideges, pedig annak kéne lennie. Én az vagyok helyette is… Ezért is nyomom teljes fokozaton a hajtóművet, és fékezek le akkora erővel, amikor odaérek, hogy az öv élesen belemar a vállamba és a hasamba. Szép kis piros csík lesz.
- Mire van szükséged? - kérdezem, egyelőre még a saját hajóm biztonságából. Persze már így is közel vagyok, és ha keresi az energiámat… hát nem kellemes meglepetést találhat. De bízom benne, hogy legalább addig nem tesz ilyet, míg el nem múlik a veszély. Az EMI lövedékeknek ugyanis van egy szépséghibája. Idővel felül tudják írni a hatását…
Neki viszont… hát vannak gondjai. A rendszerem jelzi, hogy az energia nyerőjének annyi, és javítás nélkül nem igazán fog elmozdulni az a hajó. Az viszont időbe telik. Biztosan örülni fog neki, ha mellém kell ülnie…
- Nem vagyok szerelő. De a hajómban van hely. - idióta… már mint én. Hagynom kellett volna, hogy elkapják. Eddig ugyanis olyan szépen el tudtam bújni előle és csak a háttérből segíteni, hogy címeres ökörnek érzem magam, amiért pont egy ilyen miatt fogok lebukni. Persze… a gond az, hogy nem nekem fog fájni, hanem neki…

Az utolsó percben érkeztem meg. A távoli megfigyelés hátránya, hogy időbe telik elérni a célpontot, amikor cselekedni kell. És ezúttal… nem nézhettem tétlenül a történteket.
Reménykedtem, hogy időben fel fog oszlani a társaság, de nem így történt. A rendfenntartó erők nem csak értesültek az illegális versenyről, hanem készültek is rá… Már órákkal előtte az egyik helyi ivóban is azzal dicsekedtek, hogy most elkapják a főszervezőt is. Zene volt füleimnek, csak nem túl kellemes hangnemben…
Viszont utolsó percig reménykedtem abban, hogy azért készültek a versenyzők is. Bíztam benne, hogy nekik is megvan már a bejáratott menekülő útvonaluk, és ha kell, akkor meg is védik magukat, a megfelelő módon. Tévedtem…
Így nekem már nem adatott meg a finomkodás luxusa. Teljes sebességgel indultam meg a rendfenntartó egységek mögött, és az álcázást is csak addig tartottam fenn, amíg elkerülhetetlenné nem vált a konfrontáció. Így is elkéstem. Egy találatot már kapott…
A másodikat viszont már nem akartam megvárni. Hiába tudtam, hogy kockázatos a manőver, az üldözők elé kerültem, és kikapcsoltam az álcázást is. Ez csak néhány másodpercre zavarta össze őket, és nem is foglalkozott velem mindenki. Őt még mindig követte valaki…
Cél, és… tűz… EMI lövedék, hogy ne robbantsak fel mindenkit, aki utána indult, de még így is biztosan feldühítek néhány harcedzett egységet… Nem mintha számítana. Csak az a fontos, hogy ne érje őt kritikus találat.
Szerencsére nem hibázom túl gyakran… Velem van a meglepetés ereje is, mert arra nem számítottak, hogy valaki a menekülés helyett a visszatámadást választja. A hajó, ami a legközelebb volt az övéhez lassan, de biztosan kezd zuhanni, és ha próbálnának is lövést leadni, nincs esélyük bármit, vagy bárkit is eltalálni. Így egyelőre engem sem. De azért nem várom meg, hogy kiderüljön milyen gyorsan szedik össze magukat.
A hajsza ugyanis még folytatódik, és még két hajót kell megbénítani ahhoz, hogy ő biztonságban legyen. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy engem nem találnak el közben, így a pulzusom egy pillanatra sem csendesedett le. Hiába kezdjük letávolozni a megbénított gépeket, arra nincs garancia, hogy nem vár minket egy másik osztag a sivatagos terület másik oldalán…
Ezért követem őt, egyszerű alakzatba helyezkedve. Ha még találkozunk valakivel újra lőni fogok. Ha nem, akkor csak biztonságos helyre kísérem. A kommunikációval pedig észszerű okok miatt nem kísérletezem. Ha figyelte a radart, akkor láthatta, hogy mi történt, és azt is érteni fogja, hogy egy darabig még nem kéne lazítani. Előbb biztonságos távolság, aztán… gyorsan leléphetek, én is…